megafon Ne maradj le semmiről! HÍREK MECCSINFO SHOP

Méltóvá válni a nagy elődökhöz


A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) nemrégiben Rómában megtartott kongresszusán ismét az európai szekció alelnökévé választották Szöllősi Györgyöt, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnökét, a Felcsúton élő háromgyermekes családapát. A Nemzeti Sport főszerkesztőjével, a magyar futballhagyomány és a Puskás-ügyek nagykövetével, akadémiánk korábbi kommunikációs igazgatójával, jelenlegi tanácsadójával az örömteli esemény apropóján beszélgettünk.

– Gratulálunk újbóli megválasztásodhoz, s az is örvendetes, hogy Csisztu Zsuzsa első magyar nőként a világszövetség alelnöke lett. Mi a legfontosabb, amit olvasóinknak tudniuk kell az AIPS-ről, illetve annak történetéről?

– Az AIPS majdnem százéves szervezet, amely az 1924-es párizsi olimpián alakult, és már akkor is magyarok bábáskodtak a létrejötténél; a Magyar Sportújságírók Szövetségének elődje a nyolc alapító szervezet egyike volt. Mi a nagy elődökhöz mérjük magunkat, és igyekszünk hozzájuk méltó munkát végezni. A szervezetnek 1926 és ’44 között folyamatosan volt magyar alelnöke Vadas Gyula és Mamusich Mihály személyében, előbbi a Nemzeti Sport első világháború utáni újjáélesztője, tulajdonos-főszerkesztője, az újság talán legfényesebb korszakának legendás alakja volt, utóbbi pedig korának egyik legelismertebb futballszakírója. Később Gyulai István főtitkárként töltött be meghatározó szerepet az AIPS életében, az ő hivatali ideje alatt rövid ideig Budapesten volt a szervezet székhelye is.

– Sportdiplomáciai szempontból mekkora jelentőségű, hogy két magyar újságíró is ott van a globális, illetve kontinentális testület elnökségében?

– A korábban magyarok által rendezett három kongresszus után két éve mi is vendégül láttunk egy AIPS-kongresszust – a mostani, számunkra sikeres választás részben ennek elismerése volt. Az AIPS mindig benne volt a nemzetközi sportdiplomácia fősodrában, jellemző, hogy Gyulai István később a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkári székébe került, amely az egyik legmeghatározóbb nemzetközi sportpozíció. Most Alexander Ceferin, az UEFA elnöke volt az egyik vendég, de ott volt a római kongresszuson a L’Équipe, valamint a Marca főszerkesztője, a budapestin pedig három olyan, világszinten is meghatározó sportvezető, mint Gianni Infantino, a FIFA első embere, Marius L. Vizer, a Nemzetközi Judoszövetség és Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség jelenlegi elnöke. A korábbi, lausanne-i kongresszusunkat a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Thomas Bach nyitotta meg, az AIPS tehát ott van a dolgok sűrűjében – ezért is érdemes részt venni ezeken az eseményeken. Nyilván ettől önmagában még nem fogunk több aranyérmet nyerni az olimpiákon vagy a világbajnokságokon, de nagyon fontosnak tartom azt, hogy mi, magyarok az elmúlt években elkezdtünk visszaszivárogni a sportvilág nemzetközi kulcspozícióiba, és végre elkezdtük szorosabbra szőni a magyarok sportdiplomáciai hálózatát, a magyar érdekek mentén.

– Konkrét példákat is tudnál mondani arra, hogyan profitálhat ebből a magyar sport, illetve sportújságírás?

– Említhetném olyan velejáróit ennek a pozícióerősítésnek, mint például az AIPS médiadíjait, amelyek a legnagyobb szakmai elismerések lettek a sportmédia világában. A végrehajtó bizottság tagjaként Csisztu Zsuzsa ott van az előszűrést végző zsűriben, és az arra érdemes pályamunkák mellett a végsőkig küzd. A Szilágyi Áronról szóló portréfilm, az Egy mindenkiért például a világ második legjobb sportfilmje lett idén, a rendező, Muhi András Katarban vette át a díjat, egy évvel korábban pedig az azóta a világhírű amerikai Press Association munkatársaként dolgozó Szilágyi Anna nyerte a fiatal sportfotósok kategóriáját. A budapesti kongresszus részeként rendeztük a 2020-as díjátadót, ide is eljöttek a legnagyobb hírügynökségek, televíziós társaságok és sportlapok képviselői. Én például ott ismertem meg a Marca főszerkesztőjét, akivel azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk, többször voltam a madridi szerkesztőségben, és ha bármilyen Puskás-ügyre vagy a Puskás Akadémiával kapcsolatos eseményre hívjuk fel a figyelmét, amely számot tart a spanyol olvasók érdeklődésére is, rá, Juan Ignacio Gallardóra, aki könyvet írt a Real Madrid történetének anekdotáiból, mindig lehet számítani. Az idén indult Sportrádió és a Nemzeti Sport együttműködésének a modelljéhez is hasznos ötleteket kaptam a Marca és a Radio Marca szimbiózisának a tanulmányozása révén. Az ilyen és ehhez hasonló személyes kapcsolatok százai erősíthetik meg a magyar sport nemzetközi jelenlétét, befolyását.

– A modern világban, a modern tájékoztatásban hatalmas szerepet kaptak, illetve harcoltak ki maguknak a különböző közösségimédia-platformok. Mint a MSÚSZ elnökét is kérdezlek: hogyan alakul át ezzel az újságírók munkája, illetve nem jár-e ez együtt a minőség visszaesésével?

– Erről nagyon sokan és nagyon sokat beszélnek mostanában, úgyhogy nem hiszem, hogy néhány mondatban meg lehet oldani ezt a problémát, de ha a dolgok jó oldalát nézzük, azt mondhatjuk, hogy a fantasztikus technológiai forradalomnak köszönhetően sokkal demokratikusabb műfaj lett az újságírás. A közösségi médiában valóban bárki újságíróvá válhat, olyan tartalmakat tud közzétenni, amelyek adott esetben százezrekhez, milliókhoz is eljuthatnak. Egyfelől örülhetünk annak, hogy nem kell lap- vagy frekvenciaengedély, több tonna papír és mindenféle bonyolult technológia ahhoz, hogy az üzenetet valaki célba juttassa, ugyanakkor mindez hatalmas veszélyeket rejt magában, hiszen a hazugság, a rágalmazás, a fake news, azaz az álhír is szinte korlátozás nélkül terjed. Ha pedig fake newsnak titulálva elkezdenek – önkényes szempontok szerint – korlátozni bizonyos tartalmakat, hogy megint ezt a csúnya, divatos szót használjam, akkor a hagyományos sajtóorgánumok és értékek is ki vannak szolgáltatva annak, hogy ezeken a nagy felületeken megjelenhetnek-e, milyen módon jelenhetnek meg, kikhez juthatnak el… Az is kétségtelen, hogy felhígult a szakma, ám a hagyományos újságírói erények változatlanok, hiszen mindössze a technológia változott, hogy miként jut el az üzenet az alkotótól a felhasználóhoz. Továbbra is tudni kell helyesen írni, frappánsnak, hitelesnek, szórakoztatónak, gyorsnak, pontosnak kell lenni, és meggyőződésem, hogy a nagy információözönben még inkább kiviláglik, melyek az igazán értékes tartalmak.

– Ezek szerint nem aggódsz a szakma jövőjéért?

– Ilyen szempontból semmiképp sem, mert ha valaki valamilyen általa okosnak vélt dolgot posztol, de abban van három helyesírási hiba, az első pillanatban kinevetteti magát, és hiteltelenné válik.

– Megfigyelhető, hogy a nagyközönség egyre inkább a rövid, könnyen érthető üzenetekre reagál – ha egy tartalom két-három másodperc alatt nem kelti fel az érdeklődését, lép is tovább, meg sem nézi, hogy mi történik később. Így nagyon nehéz „eladni” az egyre inkább fogyasztóvá váló közönségnek az írott sajtót, hiszen ahhoz olvasni, figyelni kell…

– Meggyőződésem, hogy a kezünkben lévő telefonnal többet olvasunk, mint valaha. A nyomtatott sajtó mérete, jelentősége valóban zsugorodik, de azon önmagában nem keseregnék, hogy nem kell annyi fát kivágni és papírt gyártani, hogy a nagy nyilvánosság előtt lehessen kommunikálni. Ha belegondolunk, mérhetetlenül barbár dolog volt a XX. században naponta sok százezer vagy millió példányban kinyomtatni azokat az üzeneteket, amelyek lefeljebb huszonnégy óráig voltak érvényesek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a napi sajtó megbízható, nyomtatott archiválása ne lenne hallatlanul fontos feladat ma, az internet korában is, s azt sem, hogy például a könyv műfajának ne lenne jövője – ami időtálló, ami nem a pillanatnak, hanem adott esetben az örökkévalóságnak szól, azt továbbra is érdemes kinyomtatni, mert nyugodtabb az ember, ha Arany János Toldija vagy Shakespeare drámái nyomtatott formában ott vannak a könyvespolcon.

– Ha már a könyvek szóba kerültek… Édesapád, Szöllősi Zoltán József Attila-díjas költő volt – innen jött az olvasás, illetve az írás szeretete?

– Bizonyára innen is, bár egy kamasz általában véletlenül sem azt szeretné csinálni, amit a szülei… Tény azonban, hogy édesanyám is magyar–francia szakos tanár volt, úgyhogy gyermekkoromban körülvett az irodalom, a nyelv. A futball szeretete viszont egyértelműen édesapámtól jött, illetve az Aranycsapat legendája iránti rajongást is tőle örököltem.

– Mikor találkoztál először Puskás Ferencék nevével?

– Negyedikes általános iskolás koromban, szülői kezdeményezésre egy iskolai farsangra kellett betanulnunk Hobo 6:3 című dalát, kiosztották nekünk a szöveget, hogy focicsapatot formálva énekeljük el. Otthon gyakorolgattam, s a gépelt papíron ez állt: „Kocsis Tibor, Bozsik Cucu nagy labdaművészek”. Ezt meghallva édesapám elkérte a papírt, és azt mondta, ez el van írva, s nyilván ez „Kocsis, Czibor, Bozsik Cucu” akart lenni. Aztán mondott még arról pár szót, kik is voltak a dalban említett személyek, engem pedig magával sodort az Aranycsapat-legenda, a témában akkoriban elérhető irodalmat – Bocsák Miklós könyveit, Hámori Tibor Puskás-könyvét – mind elolvastam. 1987-ben voltam az első válogatott meccsemen, egy magyar–angolon, ahová úgy jutottam ki, hogy az előmérkőzés, a magyar–francia olimpiai selejtező elején elromlott a tévénk, így apám kijelentette, kimegyünk a stadionba. Bár a meccs 0–0 lett, Détári Lajos remekül futballozott, beleszerettem a játékába, a Népstadion, a válogatott meccsek hangulatába s egyben a magyar futballba.

– Futballhagyományunk szakértőjeként hogyan jellemeznéd a magyar stílust?

– Bár az, hogy egy nemzet karaktere mennyire jelenik meg a futballjában, rendkívül bonyolult és szubjektív kérdés, és napjainkban a csapatok identitásában, stílusában jelentős változásokat eredményeztek a más futballkultúrákból érkező hatások, azért a mi hagyományos stílusunk jól leírható, hiszen mint mindenben, a magyar stílus a futballban is megpróbálja ötvözni és a saját képünkre formálni mindazt, ami a különféle stílusokból sikeresen alkalmazható. Itt, Magyarországon, a nagy birodalmak között, mindig sokféle hatás ért bennünket, miközben foggal-körömmel őriztük a szuverenitásunkat, ha talpon akartunk maradni, jobbnak, okosabbnak, gyorsabbnak kellett lennünk. Rá voltunk kényszerítve arra, hogy leleményesek legyünk, föltaláljuk magunkat, és a jég hátán is megéljünk. Ha egyetlen pillanatban kellene összesűríteni, hogy mi is magyar futball(karakter), Puskás Ferenc Wembley-beli visszahúzós gólját említeném. Abban a megmozdulásban egyfelől benne van a makulátlan technikai tudás, virtuozitás, a hibátlan, gyors, kíméletlenül tökéletes megvalósítás és a gyors felismerés, az improvizáció, a pofátlanságig szemtelen fricska, a szemfülesség. A gól körülményeit se felejtsük el: egy, a második világháborúban is győztes világhatalom válogatottja otthonában, az akkor még hivatalos nevén „Birodalmi Stadionban” a két világháború által megtépázott, kifosztott, megalázott Magyarország csapatának kapitánya ezzel a szemtelen, egyszersmind csodálatos trükkel éppen angol kollégája, az ugyancsak csapatkapitány Billy Wright eszén járt túl, abból az alkalomból, hogy a magyarok éppen agyonverték az otthon addig veretlen angolokat az egész világ csodálatától kísérve. Ebben az egyetlen mozdulatban benne van mindaz, amit magyar zsenialitásnak gondolunk.

– A magyar válogatott júniusban éppen Angliában tett tanúbizonyságot arról, hogy labdarúgásunk ismét felfelé ívelő periódusban van…

– Noha én a magyar futballhagyományt és az Aranycsapat fantasztikus teljesítményét természetesen nagyon nagyra becsülöm, állítom, hogy nem túlzók azok az összehasonlítások, amelyek a legnagyobb múltbéli sikereinkkel állítják párhuzamba a közelmúltbeli eredményeket. Természetesen nem tartunk még ott, mint Puskásék, de amikor 4–0-ra, azaz a 6:3-nál is nagyobb gólkülönbséggel nyerünk Angliában, igenis párhuzamba lehet állítani a két eredményt. A 6:3-ról szokták mondani, hogy barátságos meccs, ami butaság, hiszen akkoriban még nem alakult ki az Európa-bajnokságok, illetve a nagy klubtornák mai rendje. Két hosszú ideje veretlen szupercsapat csapott össze, amit úgy vezetett fel a brit és a világsajtó, illetve úgy vártak a szurkolók, mint az ökölvívásban egy címmeccset. A 2022-es, Wolverhamptonban lejátszott összecsapás pedig a szó legszorosabb értelmében is tétmérkőzés volt – egyébként Billy Wright, az első számú helyi legenda szobra pont az előtt a stadion előtt áll, ahol a találkozót játszották… A németekkel, akiktől az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében vereséget szenvedtünk, döntetlent játszottunk a tavalyi Európa-bajnokságon, és ugyanúgy a 84. percben kaptuk a végzetes gólt – mert most az iksz számított végzetesnek –, mint annak idején Bernben az Aranycsapat. Azóta velük is kétszer megmérkőztünk tétmérkőzésen, és egyszer meg is vertük őket. Ha már itt, a Pancho Arénában beszélgetünk, az elmúlt évek felzárkózásának alaphangját egy volt Puskás-akadémista, Kleinheisler László oslói gólja adta meg – a továbbjutás azon a pótselejtezőn volt talán az első olyan nagy eredményünk, ami a generációmnak egészen addig elképzelhetetlen volt. Attól a norvégok elleni góltól jutottunk el az angliai 4–0-ig, ahol ráadásul a négy gólból hármat Sallai Roland és Nagy Zsolt révén Puskás-akadémisták szereztek.  Sallai már az egy évvel korábban, a Wembleyben játszott 1–1-es meccsen is betalált, ami szintén történelmi jelentőségű volt, mert az volt a 6:3 óta az első olyan Angliában játszott válogatott meccsünk, amelyen nem kaptunk ki. Ennyi nagyszerű eredmény, a Fradi elmúlt ősze, sőt néhány éve és a két Eb-kijutás után nyugodtan mondhatjuk, hogy ez már nem a véletlen műve, ezek már nem egyszerű fellángolások, hanem egy folyamatról, tendenciáról van szó.

– Közeledik a focivébé, a válogatott futball csúcsa. Az Európa-bajnokságra kétszer egymás után sikerült kijutnunk, a világbajnokságra, ahol a magyar labdarúgás a legnagyobb sikereit aratta, még nem. A vb-részvétel lenne a hab tortán?

– Az utóbbi idők eredményei alapján sokan mondják azt, hogy bizony ott lenne a helyünk, hiszen a vébén minden bizonnyal lesznek a magyarnál gyengébb válogatottak. A világranglistás helyezésünket nézve is nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy joggal a világ legjobb harminckét csapata között lehessen minket emlegetni, de sajnos nem sikerült a kijutás. A világbajnokságra kijutott lengyelek ellen a selejtezőben játszottunk egy döntetlent, idegenben pedig mi nyertünk – elvileg náluk is jobbak vagyunk. Sajnos azonban Albániától oda-vissza kikaptunk, és elúszott a továbbjutásunk, de ezen már kár keseregni, annak viszont lehet és kell is örülni, hogy az infrastruktúra fejlődött, a futballpályák, a játékosok száma nőtt, s noha bőven van még miben javulni, labdarúgásunkban gyökeres fordulat állt be. Kétségtelen tény, már csak a hagyományaink miatt is, hogy az egész felzárkózási folyamatnak, a válogatott sikersorozatának a betetőzése az lenne, ha 1986 után ott lennénk egy világbajnokságon. Akkor mondhatnánk azt, hogy igen, feltámadt, újjáépült a magyar labdarúgás, ez jelentené a magyar futballreform teljes sikerét, a pontot az i-n.

Az őszi elsőség a tét

U16-os csapatunk két meccset is játszik az utolsó héten. 

Heti mérleg

Akadémista játékpercek a másod- és...

NB III: Két másodperccel a vége előtt veszett el két pont

Második csapatunk végig jobban játszott a Budaörsnél, de a...

TOVÁBBI HÍREK

Méltóvá válni a nagy elődökhöz


A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) nemrégiben Rómában megtartott kongresszusán ismét az európai szekció alelnökévé választották Szöllősi Györgyöt, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnökét, a Felcsúton élő háromgyermekes családapát. A Nemzeti Sport főszerkesztőjével, a magyar futballhagyomány és a Puskás-ügyek nagykövetével, akadémiánk korábbi kommunikációs igazgatójával, jelenlegi tanácsadójával az örömteli esemény apropóján beszélgettünk.

– Gratulálunk újbóli megválasztásodhoz, s az is örvendetes, hogy Csisztu Zsuzsa első magyar nőként a világszövetség alelnöke lett. Mi a legfontosabb, amit olvasóinknak tudniuk kell az AIPS-ről, illetve annak történetéről?

– Az AIPS majdnem százéves szervezet, amely az 1924-es párizsi olimpián alakult, és már akkor is magyarok bábáskodtak a létrejötténél; a Magyar Sportújságírók Szövetségének elődje a nyolc alapító szervezet egyike volt. Mi a nagy elődökhöz mérjük magunkat, és igyekszünk hozzájuk méltó munkát végezni. A szervezetnek 1926 és ’44 között folyamatosan volt magyar alelnöke Vadas Gyula és Mamusich Mihály személyében, előbbi a Nemzeti Sport első világháború utáni újjáélesztője, tulajdonos-főszerkesztője, az újság talán legfényesebb korszakának legendás alakja volt, utóbbi pedig korának egyik legelismertebb futballszakírója. Később Gyulai István főtitkárként töltött be meghatározó szerepet az AIPS életében, az ő hivatali ideje alatt rövid ideig Budapesten volt a szervezet székhelye is.

– Sportdiplomáciai szempontból mekkora jelentőségű, hogy két magyar újságíró is ott van a globális, illetve kontinentális testület elnökségében?

– A korábban magyarok által rendezett három kongresszus után két éve mi is vendégül láttunk egy AIPS-kongresszust – a mostani, számunkra sikeres választás részben ennek elismerése volt. Az AIPS mindig benne volt a nemzetközi sportdiplomácia fősodrában, jellemző, hogy Gyulai István később a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkári székébe került, amely az egyik legmeghatározóbb nemzetközi sportpozíció. Most Alexander Ceferin, az UEFA elnöke volt az egyik vendég, de ott volt a római kongresszuson a L’Équipe, valamint a Marca főszerkesztője, a budapestin pedig három olyan, világszinten is meghatározó sportvezető, mint Gianni Infantino, a FIFA első embere, Marius L. Vizer, a Nemzetközi Judoszövetség és Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség jelenlegi elnöke. A korábbi, lausanne-i kongresszusunkat a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Thomas Bach nyitotta meg, az AIPS tehát ott van a dolgok sűrűjében – ezért is érdemes részt venni ezeken az eseményeken. Nyilván ettől önmagában még nem fogunk több aranyérmet nyerni az olimpiákon vagy a világbajnokságokon, de nagyon fontosnak tartom azt, hogy mi, magyarok az elmúlt években elkezdtünk visszaszivárogni a sportvilág nemzetközi kulcspozícióiba, és végre elkezdtük szorosabbra szőni a magyarok sportdiplomáciai hálózatát, a magyar érdekek mentén.

– Konkrét példákat is tudnál mondani arra, hogyan profitálhat ebből a magyar sport, illetve sportújságírás?

– Említhetném olyan velejáróit ennek a pozícióerősítésnek, mint például az AIPS médiadíjait, amelyek a legnagyobb szakmai elismerések lettek a sportmédia világában. A végrehajtó bizottság tagjaként Csisztu Zsuzsa ott van az előszűrést végző zsűriben, és az arra érdemes pályamunkák mellett a végsőkig küzd. A Szilágyi Áronról szóló portréfilm, az Egy mindenkiért például a világ második legjobb sportfilmje lett idén, a rendező, Muhi András Katarban vette át a díjat, egy évvel korábban pedig az azóta a világhírű amerikai Press Association munkatársaként dolgozó Szilágyi Anna nyerte a fiatal sportfotósok kategóriáját. A budapesti kongresszus részeként rendeztük a 2020-as díjátadót, ide is eljöttek a legnagyobb hírügynökségek, televíziós társaságok és sportlapok képviselői. Én például ott ismertem meg a Marca főszerkesztőjét, akivel azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk, többször voltam a madridi szerkesztőségben, és ha bármilyen Puskás-ügyre vagy a Puskás Akadémiával kapcsolatos eseményre hívjuk fel a figyelmét, amely számot tart a spanyol olvasók érdeklődésére is, rá, Juan Ignacio Gallardóra, aki könyvet írt a Real Madrid történetének anekdotáiból, mindig lehet számítani. Az idén indult Sportrádió és a Nemzeti Sport együttműködésének a modelljéhez is hasznos ötleteket kaptam a Marca és a Radio Marca szimbiózisának a tanulmányozása révén. Az ilyen és ehhez hasonló személyes kapcsolatok százai erősíthetik meg a magyar sport nemzetközi jelenlétét, befolyását.

– A modern világban, a modern tájékoztatásban hatalmas szerepet kaptak, illetve harcoltak ki maguknak a különböző közösségimédia-platformok. Mint a MSÚSZ elnökét is kérdezlek: hogyan alakul át ezzel az újságírók munkája, illetve nem jár-e ez együtt a minőség visszaesésével?

– Erről nagyon sokan és nagyon sokat beszélnek mostanában, úgyhogy nem hiszem, hogy néhány mondatban meg lehet oldani ezt a problémát, de ha a dolgok jó oldalát nézzük, azt mondhatjuk, hogy a fantasztikus technológiai forradalomnak köszönhetően sokkal demokratikusabb műfaj lett az újságírás. A közösségi médiában valóban bárki újságíróvá válhat, olyan tartalmakat tud közzétenni, amelyek adott esetben százezrekhez, milliókhoz is eljuthatnak. Egyfelől örülhetünk annak, hogy nem kell lap- vagy frekvenciaengedély, több tonna papír és mindenféle bonyolult technológia ahhoz, hogy az üzenetet valaki célba juttassa, ugyanakkor mindez hatalmas veszélyeket rejt magában, hiszen a hazugság, a rágalmazás, a fake news, azaz az álhír is szinte korlátozás nélkül terjed. Ha pedig fake newsnak titulálva elkezdenek – önkényes szempontok szerint – korlátozni bizonyos tartalmakat, hogy megint ezt a csúnya, divatos szót használjam, akkor a hagyományos sajtóorgánumok és értékek is ki vannak szolgáltatva annak, hogy ezeken a nagy felületeken megjelenhetnek-e, milyen módon jelenhetnek meg, kikhez juthatnak el… Az is kétségtelen, hogy felhígult a szakma, ám a hagyományos újságírói erények változatlanok, hiszen mindössze a technológia változott, hogy miként jut el az üzenet az alkotótól a felhasználóhoz. Továbbra is tudni kell helyesen írni, frappánsnak, hitelesnek, szórakoztatónak, gyorsnak, pontosnak kell lenni, és meggyőződésem, hogy a nagy információözönben még inkább kiviláglik, melyek az igazán értékes tartalmak.

– Ezek szerint nem aggódsz a szakma jövőjéért?

– Ilyen szempontból semmiképp sem, mert ha valaki valamilyen általa okosnak vélt dolgot posztol, de abban van három helyesírási hiba, az első pillanatban kinevetteti magát, és hiteltelenné válik.

– Megfigyelhető, hogy a nagyközönség egyre inkább a rövid, könnyen érthető üzenetekre reagál – ha egy tartalom két-három másodperc alatt nem kelti fel az érdeklődését, lép is tovább, meg sem nézi, hogy mi történik később. Így nagyon nehéz „eladni” az egyre inkább fogyasztóvá váló közönségnek az írott sajtót, hiszen ahhoz olvasni, figyelni kell…

– Meggyőződésem, hogy a kezünkben lévő telefonnal többet olvasunk, mint valaha. A nyomtatott sajtó mérete, jelentősége valóban zsugorodik, de azon önmagában nem keseregnék, hogy nem kell annyi fát kivágni és papírt gyártani, hogy a nagy nyilvánosság előtt lehessen kommunikálni. Ha belegondolunk, mérhetetlenül barbár dolog volt a XX. században naponta sok százezer vagy millió példányban kinyomtatni azokat az üzeneteket, amelyek lefeljebb huszonnégy óráig voltak érvényesek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a napi sajtó megbízható, nyomtatott archiválása ne lenne hallatlanul fontos feladat ma, az internet korában is, s azt sem, hogy például a könyv műfajának ne lenne jövője – ami időtálló, ami nem a pillanatnak, hanem adott esetben az örökkévalóságnak szól, azt továbbra is érdemes kinyomtatni, mert nyugodtabb az ember, ha Arany János Toldija vagy Shakespeare drámái nyomtatott formában ott vannak a könyvespolcon.

– Ha már a könyvek szóba kerültek… Édesapád, Szöllősi Zoltán József Attila-díjas költő volt – innen jött az olvasás, illetve az írás szeretete?

– Bizonyára innen is, bár egy kamasz általában véletlenül sem azt szeretné csinálni, amit a szülei… Tény azonban, hogy édesanyám is magyar–francia szakos tanár volt, úgyhogy gyermekkoromban körülvett az irodalom, a nyelv. A futball szeretete viszont egyértelműen édesapámtól jött, illetve az Aranycsapat legendája iránti rajongást is tőle örököltem.

– Mikor találkoztál először Puskás Ferencék nevével?

– Negyedikes általános iskolás koromban, szülői kezdeményezésre egy iskolai farsangra kellett betanulnunk Hobo 6:3 című dalát, kiosztották nekünk a szöveget, hogy focicsapatot formálva énekeljük el. Otthon gyakorolgattam, s a gépelt papíron ez állt: „Kocsis Tibor, Bozsik Cucu nagy labdaművészek”. Ezt meghallva édesapám elkérte a papírt, és azt mondta, ez el van írva, s nyilván ez „Kocsis, Czibor, Bozsik Cucu” akart lenni. Aztán mondott még arról pár szót, kik is voltak a dalban említett személyek, engem pedig magával sodort az Aranycsapat-legenda, a témában akkoriban elérhető irodalmat – Bocsák Miklós könyveit, Hámori Tibor Puskás-könyvét – mind elolvastam. 1987-ben voltam az első válogatott meccsemen, egy magyar–angolon, ahová úgy jutottam ki, hogy az előmérkőzés, a magyar–francia olimpiai selejtező elején elromlott a tévénk, így apám kijelentette, kimegyünk a stadionba. Bár a meccs 0–0 lett, Détári Lajos remekül futballozott, beleszerettem a játékába, a Népstadion, a válogatott meccsek hangulatába s egyben a magyar futballba.

– Futballhagyományunk szakértőjeként hogyan jellemeznéd a magyar stílust?

– Bár az, hogy egy nemzet karaktere mennyire jelenik meg a futballjában, rendkívül bonyolult és szubjektív kérdés, és napjainkban a csapatok identitásában, stílusában jelentős változásokat eredményeztek a más futballkultúrákból érkező hatások, azért a mi hagyományos stílusunk jól leírható, hiszen mint mindenben, a magyar stílus a futballban is megpróbálja ötvözni és a saját képünkre formálni mindazt, ami a különféle stílusokból sikeresen alkalmazható. Itt, Magyarországon, a nagy birodalmak között, mindig sokféle hatás ért bennünket, miközben foggal-körömmel őriztük a szuverenitásunkat, ha talpon akartunk maradni, jobbnak, okosabbnak, gyorsabbnak kellett lennünk. Rá voltunk kényszerítve arra, hogy leleményesek legyünk, föltaláljuk magunkat, és a jég hátán is megéljünk. Ha egyetlen pillanatban kellene összesűríteni, hogy mi is magyar futball(karakter), Puskás Ferenc Wembley-beli visszahúzós gólját említeném. Abban a megmozdulásban egyfelől benne van a makulátlan technikai tudás, virtuozitás, a hibátlan, gyors, kíméletlenül tökéletes megvalósítás és a gyors felismerés, az improvizáció, a pofátlanságig szemtelen fricska, a szemfülesség. A gól körülményeit se felejtsük el: egy, a második világháborúban is győztes világhatalom válogatottja otthonában, az akkor még hivatalos nevén „Birodalmi Stadionban” a két világháború által megtépázott, kifosztott, megalázott Magyarország csapatának kapitánya ezzel a szemtelen, egyszersmind csodálatos trükkel éppen angol kollégája, az ugyancsak csapatkapitány Billy Wright eszén járt túl, abból az alkalomból, hogy a magyarok éppen agyonverték az otthon addig veretlen angolokat az egész világ csodálatától kísérve. Ebben az egyetlen mozdulatban benne van mindaz, amit magyar zsenialitásnak gondolunk.

– A magyar válogatott júniusban éppen Angliában tett tanúbizonyságot arról, hogy labdarúgásunk ismét felfelé ívelő periódusban van…

– Noha én a magyar futballhagyományt és az Aranycsapat fantasztikus teljesítményét természetesen nagyon nagyra becsülöm, állítom, hogy nem túlzók azok az összehasonlítások, amelyek a legnagyobb múltbéli sikereinkkel állítják párhuzamba a közelmúltbeli eredményeket. Természetesen nem tartunk még ott, mint Puskásék, de amikor 4–0-ra, azaz a 6:3-nál is nagyobb gólkülönbséggel nyerünk Angliában, igenis párhuzamba lehet állítani a két eredményt. A 6:3-ról szokták mondani, hogy barátságos meccs, ami butaság, hiszen akkoriban még nem alakult ki az Európa-bajnokságok, illetve a nagy klubtornák mai rendje. Két hosszú ideje veretlen szupercsapat csapott össze, amit úgy vezetett fel a brit és a világsajtó, illetve úgy vártak a szurkolók, mint az ökölvívásban egy címmeccset. A 2022-es, Wolverhamptonban lejátszott összecsapás pedig a szó legszorosabb értelmében is tétmérkőzés volt – egyébként Billy Wright, az első számú helyi legenda szobra pont az előtt a stadion előtt áll, ahol a találkozót játszották… A németekkel, akiktől az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében vereséget szenvedtünk, döntetlent játszottunk a tavalyi Európa-bajnokságon, és ugyanúgy a 84. percben kaptuk a végzetes gólt – mert most az iksz számított végzetesnek –, mint annak idején Bernben az Aranycsapat. Azóta velük is kétszer megmérkőztünk tétmérkőzésen, és egyszer meg is vertük őket. Ha már itt, a Pancho Arénában beszélgetünk, az elmúlt évek felzárkózásának alaphangját egy volt Puskás-akadémista, Kleinheisler László oslói gólja adta meg – a továbbjutás azon a pótselejtezőn volt talán az első olyan nagy eredményünk, ami a generációmnak egészen addig elképzelhetetlen volt. Attól a norvégok elleni góltól jutottunk el az angliai 4–0-ig, ahol ráadásul a négy gólból hármat Sallai Roland és Nagy Zsolt révén Puskás-akadémisták szereztek.  Sallai már az egy évvel korábban, a Wembleyben játszott 1–1-es meccsen is betalált, ami szintén történelmi jelentőségű volt, mert az volt a 6:3 óta az első olyan Angliában játszott válogatott meccsünk, amelyen nem kaptunk ki. Ennyi nagyszerű eredmény, a Fradi elmúlt ősze, sőt néhány éve és a két Eb-kijutás után nyugodtan mondhatjuk, hogy ez már nem a véletlen műve, ezek már nem egyszerű fellángolások, hanem egy folyamatról, tendenciáról van szó.

– Közeledik a focivébé, a válogatott futball csúcsa. Az Európa-bajnokságra kétszer egymás után sikerült kijutnunk, a világbajnokságra, ahol a magyar labdarúgás a legnagyobb sikereit aratta, még nem. A vb-részvétel lenne a hab tortán?

– Az utóbbi idők eredményei alapján sokan mondják azt, hogy bizony ott lenne a helyünk, hiszen a vébén minden bizonnyal lesznek a magyarnál gyengébb válogatottak. A világranglistás helyezésünket nézve is nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy joggal a világ legjobb harminckét csapata között lehessen minket emlegetni, de sajnos nem sikerült a kijutás. A világbajnokságra kijutott lengyelek ellen a selejtezőben játszottunk egy döntetlent, idegenben pedig mi nyertünk – elvileg náluk is jobbak vagyunk. Sajnos azonban Albániától oda-vissza kikaptunk, és elúszott a továbbjutásunk, de ezen már kár keseregni, annak viszont lehet és kell is örülni, hogy az infrastruktúra fejlődött, a futballpályák, a játékosok száma nőtt, s noha bőven van még miben javulni, labdarúgásunkban gyökeres fordulat állt be. Kétségtelen tény, már csak a hagyományaink miatt is, hogy az egész felzárkózási folyamatnak, a válogatott sikersorozatának a betetőzése az lenne, ha 1986 után ott lennénk egy világbajnokságon. Akkor mondhatnánk azt, hogy igen, feltámadt, újjáépült a magyar labdarúgás, ez jelentené a magyar futballreform teljes sikerét, a pontot az i-n.

 
Az őszi elsőség a tét

U16-os csapatunk két meccset is játszik az utolsó héten. 

 
Heti mérleg

Akadémista játékpercek a másod- és...

 
NB III: Két másodperccel a vége előtt veszett el két pont

Második csapatunk végig jobban játszott a Budaörsnél, de a...

More news

Mezőkövesd Zsóry FC - PAFC

január 28. | 00:00 Mezőkövesd

MECCSINFÓ nyilnyil

Mezőkövesd Zsóry FC - PAFC

MECCSINFÓ nyilnyil

január 28. | 00:00 | Mezőkövesd

Mezőkövesd Zsóry FC - PAFC

január 28. | 00:00 | Mezőkövesd

Bezár

Események

Legfrissebb eredmények

Puskás Akadémia FC II  1–1
Puskás Akadémia U15 (leány)  0–5
Puskás Akadémia U17 (leány)  2–1
Puskás Akadémia U17 - Vasas Kubala Akadémia  2–0
MTK Budapest - Puskás Akadémia U16  2–1
Puskás Akadémia U14 - DVTK  2–1
MTK Budapest - Puskás Akadémia FC (Női NB I)  1–0
PMFC - Puskás Akadémia U15  2–5
Puskás Akadémia U14 - Várda Labdarúgó Akadémia  3–2
Astra-Activtek HFC-Üllő - Puskás Akadémia FC (Női NB I)  2–3